Nem is annyira az fájt, hogy nem sikerült -- tisztában volt vele, hogy 1300 év alatt Kiotóban rengetegen gyalogoltak fel feleslegesen a hegyre a Kijomizu-templom közepén álló Dzsisu-szentélyhez, csak azért, hogy elszontyolodva ballagjanak vissza. Pedig egyszerű a próba: annyi csupán, hogy csukott szemmel, beteljesületlen szerelmünkre gondolva végig kell sétálni két, egymástól tízegynéhány méterre lévô kô között. Aki eléri a szemközti követ, annak szerelme elnyeri jutalmát -- tartja a hagyomány. Azok a falábúak, ügyetlenek és bátortalanok pedig, akiknek ingyen nem sikerült szerencsés jóslatot kicsikarni, még mindig vásárolhatnak néhány száz yenért különféle amuletteket.
Nem, nem az fájt, hogy nem sikerült, még csak nem is az, hogy népes közönség elôtt bôgött le. A javarészt tizennégyévesforma, egyenruhás, matrózblúzos lányokból álló kisebbfajta csôdület igen jól szórakozott az ügyetlen gaidzsinon -- majd pár perccel késôbb ôk is nekiláttak a próbálkozásnak, semmivel nem nagyobb sikerrel.
Az volt a legrosszabb, hogy pontosan tudta, miért és hogyan is történt az egész. Ô indult elsôként, a háta mögött már sorakoztak néhányan; nem volt idô még csak alaposabban belegondolni sem a próbába, nemhogy meditálni elôtte. Könnyen indult pedig: ahogy behunyta a szemét, rögtön megjelent elôtte az alacsony, barna hajú lány képe, akit már vagy egy éve nem látott. Határozott, bár apró léptekkel indult meg a szemközti kô felé; érezte, ha tántorog is kissé, jó irányba halad. Tudta, nem számít a sebesség; késôbb ugyan sokaktól hallotta, hogy annyi a titka az egésznek, hogy gyorsan végig kell szaladni a két kô között, de aztán látott egy csomó embert, aki nyílegyenesen rohant a túloldali kô mellé.
Nem, nem a sebességgel volt a gond. Tán az út harmadát tette meg, amikor a lány képét elhalványítani kezdték kevésbé régen, vagy egyszerűen csak gyakrabban látott arcok. Nem rajzolódtak ki tisztán, bár eleinte mindegyikrôl tudta, kicsoda. Nem hagyta, hogy megzavarják a koncentrációt, annak ellenére, hogy egyre több és több arc kezdett felbukkanni. Az elsô, pillanatnyi zavaron úrrá lett a felismerés: itt most valódi próbatétel zajlik, nem holmi séta. A szentély szelleme, Okuninusi no mikoto mégiscsak komolyan veszi a feladatát -- ismerte fel, és elôször hasított bele a félelem: talán nem is éri el a követ.
Kissé meggyorsította lépteit; további két-három métert tett meg, kissé imbolyogva, de még mindig a helyes irányban. Az arcok egyre csak jöttek, néhányuk vissza-visszatért, de akadtak olyanok is, amelyeket már fel sem ismert. A szigorú koncentráció elnyerni látszott jutalmát: lassan szűnni látszott a roham. Gúnyos lenézéssel vegyes magabiztosság öntötte el, ahogyan egyre halványultak az idegen arcok, és fényesedett fel az alacsony, barna lányé.
Talán a lenézésben volt a hiba, vagy talán az átmeneti nyugalom is része volt a próbának, nem tudhatta. Mindenesetre elhamarkodottnak bizonyult bármiféle magabiztosság. Tán három méternyire lehetett a céltól, amikor elviselhetetlen intenzitással kezdtek el rohanni felé immár teljesen ismeretlen, javarészt ázsiai arcok, közöttük imitt-amott felvillanó régi szerelmek, barátok, ismerôsök képeivel. Megrendült, majd megtorpant; távolról eljutott hozzá a tömeg zsivaja, a felhördülés, majd a biztatás, de nem ért rá velük törôdni. Az ô küzdelme egészen más szinten zajlott.
Óráknak tűnt ugyan, de csak néhány pillanatig állta a sarat; megroppant, a koncentráció megtört, és hogy újra összeszedje magát, saját magára kellett összpontosítania. Kívülrôl annyi látszott csupán, hogy rogyadozó léptekkel bár, de újra megindul -- ezúttal a rossz irányba. Belül pedig most az alacsony, barna hajú lány képe kezdett halványulni, s végül egy keserű félmosollyal szerte is foszlott, ahogy felharsant háta mögött a gúnyos rikoltás.
Lassan, mint aki ájulásból éled, tért magához. Körülötte egy kissé megszakadt a zsivaj: nemigen látott még senki embert tízméternyi sétától így elfáradni; de aztán, mivel hamar összeszedte magát és félrehúzódott, az emberek más érdekesség után néztek. A diáklányok egymást ugratták és lökdösték, néhányan pedig tudományos magyarázatokba kezdtek, hogyan kell tökéletesen végigsétálni a két kô között. Talán mondanunk sem kell, ezek az illetôk véletlenül sem próbálták meg.
"Nem maradhat ennyiben!" -- szította haragját, ahogy baktatott lefelé a hegyrôl. -- "Még nem gyôzött le, még nem! Egyenlôkként fogunk megmérkôzni!" -- hajtogatta, bár még maga sem volt tisztában, hogyan is képzeli. Késô estére azonban körvonalazódott a terve.
Gyalog vágott neki az útnak: úgy számította, durván két óra alatt ér fel a hegyre. Fokozatosan halt ki a város, tizenegy után pedig szinte minden lámpa elaludt; egyszer el is tévedt, de úgy éjféltájra megérkezett a templom bezárt kapujához. Hétköznap lévén, a kutya sem járt a környéken -- mindenki kétségbeesetten aludt, megpróbálván bepótolni XXX. Alig csapott zajt, amikor átmászott a templom falán; lassan mozgott, sötét ruhájában csak egy nagyobb árnyéknak látszott.
A két kô türelmesen várta. Lassan körbesétált. Ráért, nem volt hová sietnie. A telihold fényében megcsodálta az elébe táruló panorámát, amely egyszerre tűnt féktelen, mohó, éjsötét rengetegnek, és ugyanakkor mégis oly ismerôsnek, de honnan?
Lent egy harang elütötte az éjfelet. Eljött az idô. Lassan, megfontolt mozdulatokkal levetette a ruháit, gondosan összehajtotta ôket, és rájuk térdepelt. Nem volt túlságosan hideg, pedig szeptember vége felé járt; rövid idô után pedig már az enyhe szellôt sem érezte.
Tíz percig, talán negyedóráig meditálhatott. Agyát és testét megtisztította a civilizáció ártalmaitól; hosszú idô óta elôször sikerült ilyen tökéletesen megszabadulni a város zsibongásától, az autók és a cigaretták füstjétôl; viselkedések, álarcok, formák hullottak szerteszét. Hárman maradtak csupán: a két kô és ô.
Kinyitotta a szemét, s lassan felegyenesedett. Megállt az elsô kô elôtt; kihúzta magát, szembenézett a másikkal, majd természetellenesnek tűnô lassúsággal, de megtorpanás nélkül, derékig meghajolt.
Lassan behunyta a szemét. A szemközti kô még hosszú másodpercekig élesen rajzolódott ki elôtte. Megvárta, amíg elhalványul, és emlékezetébe idézte az alacsony, barna hajú lány képét. Évek óta nem látta az arcot ilyen részletességgel; nemcsak kirajzolódott elé az arc, de érezte maga elôtt, ahogy frissen mosott, virágosrét illatú haját lágyan arcába fújja a tavaszi szellô, s hallotta csengô nevetését és oly közelinek tônt... Állj! -- figyelmeztette magát, és gyorsan száműzött minden emléket, és csupán az arcra koncentrált.
Megindult. Minden áltudományos vélekedés ellenére lassan rakosgatta egymás elé a lábait; igyekezett észre sem venni, hogy jár. Az alacsony, barna hajú lány arca vezérlô csillagként rajzolódott elé, és érezte, hogy ezúttal semmi sem tántoríthatja el.
Nem kellett sokáig várnia a támadást. Enyhe bizsergést érzett a fejében, és az arc mellett opálossá homályosult a kép, hasonlóan nagyanyáink romantikusnak szánt fényképeihez. Nem hagyta magát eltántorítani: minden egyes kilégzésnél icipicivel nagyobbra és élesebbre vette a képet maga elôtt. Érezte a ránehezedô nyomást: észrevette, hogy az elhomályosult körvonal nem más, mint apró arcok tömkelege, amelyek irtózatos sebességgel suhannak el mellette, hasonlatosan ahhoz, mintha egy alagútban száguldana.
Fáradt. A nyomás már nem fokozódott, de elviselhetetlennek tűnt. Nem érezte az idôt: éppúgy mehetett tíz másodperce, mint félórája. Fel sem vette: holmi relativisztikus effektusoknak nem dôl be. Érezte, hogy nem hibázott: hajszálpontosan középen gyalogol, és csak idô és kitartás kérdése, hogy mikor gyôz.
S valóban. A nyomás enyhülni látszott, majd fokozatosan megszűnt. Bátran lépdelt tovább; biztos volt benne, hogy a próbának csupán az elsô részén van túl. Most meg majd a megrövidült távolsággal zavarják -- gondolta.
Húsz lépés, harminc, negyven. Kezdett zavarba jönni; további próbatétel és transzcendens ellenfelek helyett kongó üresség vette körül minden oldalról. Ötven, hatvan, hetven. Elbizonytalanodott. Nem értette, mi történhetett. Biztos volt benne, hogy nem térhetett el sem jobbra, sem balra. Érezte, hogy legyôzte a szellemvilágot. De hát akkor?
Néhány tétova lépés után kinyitotta a szemét, és azonnal megértett mindent. Igen, gyôzött. Nem tért el sem jobbra, sem balra. Szerelme bizonyítást nyert, jutalmat és beteljesülést érdemel. És mégis, hibázott. A küzdelem során ô is, Okuninusi no mikoto is minden erejét megfeszítve birkózott; s miközben a vízszintes koordináta irányában huzakodtak, megfeledkeztek a másik irányról. Igen, megint elrontotta, ezúttal felfelé.
Hatszáz méter magasan állt Kiotó felett, úgy egy kilométernyire a szentélytôl. Hátrafordult: egy vonalban látta a két követ. Nyert tehát. Mégis övé lesz az alacsony, barna hajú lány.
Arcán e félmosoly játszott még reggel is, amikor összezúzott testére rátaláltak a helybeliek.
1994. 12. 04.