Ahogy visszaemlékszem, mi ketten, férj és feleség, már kezdettôl fogva meglehetôsen furcsák voltunk. Éppen kerek nyolc esztendeje lesz annak, hogy elôször találkoztam a mostani feleségemmel. Igaz, egészen pontosan nem is emlékszem, melyik hónap hányadika is volt; de mindenesetre ô akkoriban az Aszakusza- negyed Kaminari-kapuja közelében lévô Café Diamond nevű presszó felszolgálólánya volt. Ami az életkorát illeti, még csak a tizenötödik évében járt. Azaz amikor megismertem, még éppen csak munkába állt; lévén teljesen újonc, nem is volt még igazi felszolgálólány, csak tanonc, mondhatni pincérnôpalánta.
Magam sem tudom igazán, hogy akkor, huszonnyolc évesen, miért is vetettem szemet erre a gyermekre. Legelôször talán a neve tetszhetett meg. Mindenki Nao-csannak szólította; egyszer aztán megkérdeztem, s azt válaszolta, a rendes neve Naomi. A Naomi név rendkívüli mértékben felkeltette a kíváncsiságomat. "Nagyon szép név -- latin betűkkel írva, teljesen olyan, mint egy nyugati név" -- ilyesféléken kezdtem töprengeni, s ettôl kezdve egyre több figyelmet szentelni neki. Meglepô módon, ahogy a nevérôl kiderült, hogy milyen modern, valahogy a vonásai is nyugatiasnak és intelligensnek kezdtek tűnni, és már azon kezdtem gondolkozni, hogy micsoda szégyen ôt egy ilyen helyen hagyni dolgozni.
Naomi arcvonásai valóban hasonlítottak Mary Pickfordra, a mozgófilmszínésznôre; tényleg teljesen nyugatiasnak tűntek. S ez nem csupán az én elfogult nézetem: mivel még most is sok ember mondja ezt -- mostanra már -- feleségemrôl, bizonyára így is kell lennie. S nemcsak az arcvonásai; mezítelenül az egész teste határozottan nyugatiasnak tűnik. Ezt persze csak késôbb tudtam meg, akkoriban még nem ismertem ennyire. Csupán homályosan gondoltam -- bizonyára abból, ahogy a kimonóját hordta --, hogy a végtagjai sem nézhetnek ki rosszul.
Egy tizenöt-tizenhat éves lány érzéseit -- hacsak valaki nem a vér szerinti szülôje vagy testvére -- elég nehéz megismerni. Ha tehát megkérdeznének, hogy akkoriban milyen is volt Naomi természete, aligha tudnék határozottan válaszolni. Még talán ha Naomit magát kérdeznénk is, ô is csak azt mondaná, akkoriban mintha egy álomban élt volna. Külsô szemlélô számára viszont hallgatag, szomorkás gyermeknek látszott. Az arca fakó volt, olyasféle árnyalatú, mint ami egymásra rakott átlátszó, színtelen üvegtáblák mélyérôl tör fel; cseppet sem látszott egészségesnek. Ennek az egyik oka az is lehetett, hogy mivel még épp csak munkába állt, a többi felszolgálólánytól eltérôen nem púderezte magát, s nem is ismerte még jól sem a vendégeket, sem a munkatársait -- ezért aztán a sarokba húzódva, némán tette a dolgát. S talán ezért is tűnt intelligensnek.
...